2010.04.05. 21:29, Édua
Először is nézzük meg a két szó jelentését.
Mese: Csodás elmeket tartalmazó, gyakran fantasztikus lényekről ( óriásokról, varázslókról, stb) szóló történet.
Világképe, melyben a jók mindig elnyerik jutalmukat, a gonoszok büntetésüket, különösen a naiv gyermeki szemléletmódhoz áll közel. Legősibb formája a népmese (tündérmese). [ Új Magyar Lexikon 4. K-Me]
Animációs film: Rajzfilm, bábfilm és árnyékfilm közös neve, amelyekben a mozgás különféle technikai eljárások eredménye. [Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések szótára]
Mint láthatjuk, még a jó öreg lexikonok szerint sem egy és ugyanaz a kettő.
Az égvilágon semmi közük egymáshoz.
Hogy miért gondolják ezt még ma is sokan Magyarországon (tudomásom szerint semelyik másik országban nem azonosítják a rajzfilmeket a mesével), valószínűleg a politikai háttérrel magarázható.
A magyar animáció "aranykora" a hatvanas évektől kb a nyolcvanas évek végéig tartott (a rendszerváltásig).
Bár az állam támogatta a rajzfilmek készítését, szigorúan cenzúrázottan kerülhettek a nyilvánosság elé. Így sajnos nem készülhettek a gyerekmeséknél mélyebb mondanivalójú animációs filmek. Lássuk, mik azok, amiket máig is szívesen nézünk, s magyar rajzfilmrajzolók kezei alól kerültek ki:
Mézga család, Vízipók csodapók, Doktor Bubó; Dargay Attila remekművei, a Vuk, Szaffi, Az erdő kapitánya, Lúdas Matyi...; ezen kívül a bábfilmek: Süsü a sárkány, Mi újság a Futrinka utcában, és a többi.
Valóban, mindezek halhatatlanokká váltak, ismertek és népszerűek az egész világon.
Jómagam is nagyon szeretem őket, mert valóban értékes és szórakoztató művek, de azt kell, hogy mondjam, visszafogottak és felszínesek, hogy a gyerekek számára is könnyen emészthetőek és érthetőek legyenek. És természetesen mentesek a politikától és az erőszaktól...
Külföldről, a volt Szovjetunió tagállamaiból sem kerültek abban az időben Magyarországra túl mélyenszántó alkotások (valószínűleg akkoriban ilyenek nem is készültek), legfeljebb az aranyos, tanulságos, mindenképpen a legkisebb korosztályt megcélzó rajzfilmek: Bob és Bobek, Lolka és Bolka, Kisvakond, Filemon és Bonifác, No megállj csak!, stb.
Amerikából is érkeztek rajzfilmek, azonban ezek éppolyan felszínes, könnyed humorral megspékelt művek voltak, mint a fent említettek: William Hanna és Joseph Barbera művei, a Macilaci, Frédi és Béni (aminek egyébként az egyik legsikeresebb szinkronját éppen a magyarok készítették el), Inci és Finci, Flúgos Futam; valamint (esetenként undorítóan szirupos és giccses) Walt Disney filmek: Hófehérke, Csipkerózsika, A dzsungel könyve, Alice Csodaországban, és a többi. Ezekre az emberek joggal rámondhatják a mese jelzőt.
Természetesen nincs ezekkel semmi baj, csakhogy ezidő alatt a magyar emberekben az rögződött, hogy "a rajzfilm az gyerekeknek való", és válogatás nélkül a " MESE" kategóriába sorolják őket.
Sajnos ez a rögeszme a mai napig tartja magát az idősebb korosztálynál, sőt (nagy elkeseredésemre) a fiatalabbak között is akad ilyen.
***
Most térjünk ki a mesére és hagyjuk egy kicsit az animációt. A magyar ember általában sok mindenre rámondja, hogy mese, még ha az adott történet véres, és agresszív, vagyis nem éppen gyerekeknek való elemeket is tartalmaz. Ennek remek példái a Harry Potter sorozat, a Gyűrűk ura, vagy a nemrég mozikban bemutatott Avatar. Mindezek valóban tartalmazzák a mese definíciójában leírt csodás elemeket, azonban a naiv gyermeki szemlélettől olyan távol állnak, mint -a klasszikus mondást idézve- Makó Jeruzsálemtől.
És, sajnos ez az oka, hogy sok felnőttet nem érdekelnek, vagy éppenséggel szégyelli, hogy érdeklik. Mert mese, mert "gyerekeknek való".
Különös módon, léteznek olyan művek, amelyek szintén tartalmazzák a fent említett csodás elemeket, de ki merészelné rájuk mondani, hogy mesék: Leslie L. Lawrence történetei, Stepen King Állattemetője, Sir Arthur Conan Doyle Elveszett Világa, Dumas Három testőrje, Homérosz Iliásza, és a világon a legtöbb példányszámban eladott, mindenki által ismert könyve, a Biblia.
Őszintén, józan paraszti ésszel ki hinné el ezeknek a műveknek a történeteit, és mégis, soha, egyetlen alakalommal se láttam leírva, vagy kimondva, hogy ezek mesék lennének. (Vajon ha ez mégis megtörténne, a nagyon komoly felnőttek körében még mindig népszerűek lennének?...)
***
Ezután térjünk rá az animációkra.
Mi is ez tulajdonképpen?
Már az ősi egyiptomiak is készítettek olyan képeket, amelyek a mozgás hatását keltették a nézőben.
"Igazi" animációk viszont csak a 19-ik századtól készültek a fejlettebb országokban, Nyugat-Európában, de főként az Egyesült Államokban és Japánban. Ezekben az országokban napjainkra már az animáció a kultúra részét képezi, és immár évszázados hagyományaik vannak.
Angol nyelvterületen még az igényes és a kevésbé igényes animációs filmeket is megkülönböztetik: az igényeseket "animation"-nek mondják, a kevésbé igényeseket pedig "cartoon"-nak.
(Ezt akár a magyar nyelvben is meg lehet valósítani, hiszen megvan az angolnak megfelelő "animáció" és "rajzfilm" szavunk.)
---
A magyarok, akiknek nem volt lehetőségük a kultúra ilyen irányú fejlesztésére, a kilencvenes évek elejétől meglepő és igencsak nehezen emészthető, olykor "felháborító" animációkkal kerültek szembe (bizonyos esetekben szó szerint).
Az "új" rajzfilmek esetenként nagy port kavartak hazánkban, amelyek Amerikából és Japánból kerültek a magyar képernyőkre.
---
Általában a japánokra szeretik rámondani, hogy "nem férnek a bőrükbe", de az amerikai rajzfilmek sem kevésbé erőszakmentesek. Gondoljunk például a régi Warner Brothers filmekre, Tapsi Hapsira és társaira, vagy a Tom és Jerryre. Ezekben a rajzfilmekben nyilvánvaló az erőszak (palacsintasütővel, üllővel dobálják, vagy késsel, baltával, láncfűrésszel darabolják fel egymást). Hogy ezek miért nem okoztak közfelháborodást? Valószínűleg, mert a főszereplők általában állatok, nincs bennük vér, és nem hal meg senki. Emiatt nem is veszik komolyan őket.
Amikre viszont már felfigyeltek a cenzúrázó szervek, az a ma már klasszikussá vált Simpson család, (amit a nyolcvanas években be is tiltottak Magyarországon), a (kissé már divatjamúlt) Beavis és Butthead, a South Park és a legújabb, a legkülönfélébb gusztustalanságokat felsorakoztató Family Guy.
Gondolom, egyik sorozatot sem kell bemutatni.
De mondta, vagy írta már ezekre valaki, hogy mese? Pedig szinte minden megvan bennük, ami megfelel a mese definíciójának: kitalált történet, csodás elemek...
Most pedig nézzünk körül a távol-keleten is, a Magyarországon többség által még ismeretlen (vagy ismeretlenül utált) "anime" szülőföldjén.
Először is mindjárt az elején szeretném felvilágosítani a kedves olvasót, hogy bár nálunk az anime szó kizárólag a japán rajzfilmet jelenti, Japánban minden animációt ezzel a szóval jelölnek. (Igen, még a japánok által nagyon kedvelt magyar rajzfilmeket is!)
Japánban nagy hagyománya van a képregény (manga) rajzolásnak - léteznek az i.sz. 1200-ból fennmaradt japán képregények!-, s általában ezekből születnek a rajzfilmek.
Bár az anime első nagy hulláma ugyanakkor kezdődött, mint nálunk (az 1960-as években), mégis, a japánok sokkal szabadabbak és merészebbek is voltak ilyen téren. Ott nem ütköztek a művészek politikai gátakba, vagy a közönség értetlenkedésébe (mint nálunk sok tehetséges magyar rajzfilmkészítő- akik aztán el is hagyták Magyarországot, s külföldön nagy karriert futottak be), s így egy egyedi, jellegzetes, sokrétű rajzfilmkultúra fejlődhetett ki, amely minden korosztály számára képes szórakozást nyújtani. Ezt még az is könnyítette, hogy a japánok általában sokkal játékosabbak, nyitottabbak, és sokkal inkább vevők a humorra, mint a világ bármely más népe.
A japán rajzfilmek nem túl szerencsésen "mutatkoztak be" a magyar közönségnek. Mondhatni, rossz időben, amikor az itteni emberek még nem voltak felkészülve rá.
A kilencvenes évek közepe táján mutatták be az első animét, amelyre az emberek felfigyeltek, a Dragon Ball című sorozatot. Sajnos aki ezt kiválasztotta, valószínűleg nem volt tisztában azzal, hogy ez a rajzfilm nem gyerekek számára készült. A sorozat (mivel túl sok erőszak és vér látható benne) nemsoká lekerült a műsorról, és egy másik végletbe csapott át a dolog: ezek után sokáig, mint anime, csak a Pokémon című, kifejezetten kicsi gyerekeknek szóló sorozat futott Magyarországon. (Szerk: sajnálatos módon egy másik anime is a Dragobn Ball sorsára jutott a közelmúltban, a -szintén nem gyerekeknek való, DE gyerekműsorban sugárzott- Inu Yasha.)
Mindennek az eredménye az lett, hogy a magyarok többsége elfordult a japán animációktól, anélkül, hogy ismernék azt. Ha szóba kerül, a "nem-tudom-és-nem-is-érdekel" hozzáállással reagálnak, miközben csak annyi fogalmuk van róla, hogy "nagyszemű figurák agyonverik egymást, vagy giccses, idegesítő kis állatok nyüzsögnek benne".
Szerencsére a fiatalabb (és nyitottabb) korosztály egy része már túllépett ezen a hozzáálláson, elfogadják, hogy megvannak a megfelelő korosztálynak szóló animék, és aszerint ítéli meg őket.
***
Befejezésül még annyit, hogy remélem, már nem kell sok idő hozzá, s a magyar közönség megtanulja, és elfogadja azt, hogy az animációt mint kulturális jelenséget, és a filmtörténet (jelentős) részét tartsa számon, valamint, hogy az animáció nem a mese szinonímája.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Hát, azért nálunk magyaroknál se csak a mese futott, bár jóval többen ismerik a Vízipókot, mint a magyar animáció felnőtt részét ide sorolnám Kovásznai György, Reisenbüchler Sándor, Orosz István, Gyulai Líviusz, Szoboszlai Péter, Jankovics Marcell rövidfilmjeit Alighanem azért nem volt balhé a cenzúrával mondjuk a első lakótelepi nemzedék átállási problémáival foglalkozó Gyerekek Szürke Háttér Előtt c. Szoboszlai munka miatt, mert egyszerűen azt is besorolták mesének, ami nem az volt. Az egy Kovásznai politizált annyit, hogy felfigyeltek rá, soha nem kapott semmilyen szakmai díjat, külföldre is csak egy munkája a Ca ira mehetett ki.