Jó ideje piszkálja a csőröm, hogy sokan az animációkat minden teketória nélkül mesével azonosítják. Lépten-nyomon belebotlok ebbe a jelenségbe, nem csak interneten, hanem a személyes ismerőseimmel folytatott beszélgetések közben is. Rettenetesen bosszant, hogy az emberek képtelenek rá, hogy megértsék: az animáció nem egyenlő a mesével. A következőkben ezt a témát szeretném körbejárni.

Először is nézzük meg a két szó jelentését.

Mese: Csodás elmeket tartalmazó, gyakran fantasztikus lényekről ( óriásokról, varázslókról, stb) szóló történet.

Világképe, melyben a jók mindig elnyerik jutalmukat, a gonoszok büntetésüket, különösen a naiv gyermeki szemléletmódhoz áll közel. Legősibb formája a népmese (tündérmese). [ Új Magyar Lexikon 4. K-Me]

Animációs film: Rajzfilm, bábfilm és árnyékfilm közös neve, amelyekben a mozgás különféle technikai eljárások eredménye. [Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések szótára]

Mint láthatjuk, még a jó öreg lexikonok szerint sem egy és ugyanaz a kettő.

Az égvilágon semmi közük egymáshoz.

Hogy miért gondolják ezt még ma is sokan Magyarországon (tudomásom szerint semelyik másik országban nem azonosítják a rajzfilmeket a mesével), valószínűleg a politikai háttérrel magarázható.

A magyar animáció "aranykora" a hatvanas évektől kb a nyolcvanas évek végéig tartott (a rendszerváltásig).

Bár az állam támogatta a rajzfilmek készítését, szigorúan cenzúrázottan kerülhettek a nyilvánosság elé. Így sajnos nem készülhettek a gyerekmeséknél mélyebb mondanivalójú animációs filmek. Lássuk, mik azok, amiket máig is szívesen nézünk, s magyar rajzfilmrajzolók kezei alól kerültek ki:

Mézga család, Vízipók csodapók, Doktor Bubó; Dargay Attila remekművei, a Vuk, Szaffi, Az erdő kapitánya, Lúdas Matyi...; ezen kívül a bábfilmek: Süsü a sárkány, Mi újság a Futrinka utcában, és a többi.

Valóban, mindezek halhatatlanokká váltak, ismertek és népszerűek az egész világon.

Jómagam is nagyon szeretem őket, mert valóban értékes és szórakoztató művek, de azt kell, hogy mondjam, visszafogottak és felszínesek, hogy a gyerekek számára is könnyen emészthetőek és érthetőek legyenek. És természetesen mentesek a politikától és az erőszaktól...

Külföldről, a volt Szovjetunió tagállamaiból sem kerültek abban az időben Magyarországra túl mélyenszántó alkotások (valószínűleg akkoriban ilyenek nem is készültek), legfeljebb az aranyos, tanulságos, mindenképpen a legkisebb korosztályt megcélzó rajzfilmek: Bob és Bobek, Lolka és Bolka, Kisvakond, Filemon és Bonifác, No megállj csak!, stb.

Amerikából is érkeztek rajzfilmek, azonban ezek éppolyan felszínes, könnyed humorral megspékelt művek voltak, mint a fent említettek: William Hanna és Joseph Barbera művei, a Macilaci, Frédi és Béni (aminek egyébként az egyik legsikeresebb szinkronját éppen a magyarok készítették el), Inci és Finci, Flúgos Futam; valamint (esetenként undorítóan szirupos és giccses) Walt Disney filmek: Hófehérke, Csipkerózsika, A dzsungel könyve, Alice Csodaországban, és a többi. Ezekre az emberek joggal rámondhatják a mese jelzőt.

Természetesen nincs ezekkel semmi baj, csakhogy ezidő alatt a magyar emberekben az rögződött, hogy "a rajzfilm az gyerekeknek való", és válogatás nélkül a " MESE" kategóriába sorolják őket.

Sajnos ez a rögeszme a mai napig tartja magát az idősebb korosztálynál, sőt (nagy elkeseredésemre) a fiatalabbak között is akad ilyen.

***

Most térjünk ki a mesére és hagyjuk egy kicsit az animációt. A magyar ember általában sok mindenre rámondja, hogy mese, még ha az adott történet véres, és agresszív, vagyis nem éppen gyerekeknek való elemeket is tartalmaz. Ennek remek példái a Harry Potter sorozat, a Gyűrűk ura, vagy a nemrég mozikban bemutatott Avatar. Mindezek valóban tartalmazzák a mese definíciójában leírt csodás elemeket, azonban a naiv gyermeki szemlélettől olyan távol állnak, mint -a klasszikus mondást idézve- Makó Jeruzsálemtől.

És, sajnos ez az oka, hogy sok felnőttet nem érdekelnek, vagy éppenséggel szégyelli, hogy érdeklik. Mert mese, mert "gyerekeknek való".

Különös módon, léteznek olyan művek, amelyek szintén tartalmazzák a fent említett csodás elemeket, de ki merészelné rájuk mondani, hogy mesék: Leslie L. Lawrence történetei, Stepen King Állattemetője, Sir Arthur Conan Doyle Elveszett Világa, Dumas Három testőrje, Homérosz Iliásza, és a világon a legtöbb példányszámban eladott, mindenki által ismert könyve, a Biblia.

Őszintén, józan paraszti ésszel ki hinné el ezeknek a műveknek a történeteit, és mégis, soha, egyetlen alakalommal se láttam leírva, vagy kimondva, hogy ezek mesék lennének. (Vajon ha ez mégis megtörténne, a nagyon komoly felnőttek körében még mindig népszerűek lennének?...)

***

Ezután térjünk rá az animációkra.

Mi is ez tulajdonképpen?

Már az ősi egyiptomiak is készítettek olyan képeket, amelyek a mozgás hatását keltették a nézőben.

"Igazi" animációk viszont csak a 19-ik századtól készültek a fejlettebb országokban, Nyugat-Európában, de főként az Egyesült Államokban és Japánban. Ezekben az országokban napjainkra már az animáció a kultúra részét képezi, és immár évszázados hagyományaik vannak.

Angol nyelvterületen még az igényes és a kevésbé igényes animációs filmeket is megkülönböztetik: az igényeseket "animation"-nek mondják, a kevésbé igényeseket pedig "cartoon"-nak.

(Ezt akár a magyar nyelvben is meg lehet valósítani, hiszen megvan az angolnak megfelelő "animáció" és "rajzfilm" szavunk.)

---

A magyarok, akiknek nem volt lehetőségük a kultúra ilyen irányú fejlesztésére, a kilencvenes évek elejétől meglepő és igencsak nehezen emészthető, olykor "felháborító" animációkkal kerültek szembe (bizonyos esetekben szó szerint).

Az "új" rajzfilmek esetenként nagy port kavartak hazánkban, amelyek Amerikából és Japánból kerültek a magyar képernyőkre.

---

Általában a japánokra szeretik rámondani, hogy "nem férnek a bőrükbe", de az amerikai rajzfilmek sem kevésbé erőszakmentesek. Gondoljunk például a régi Warner Brothers filmekre, Tapsi Hapsira és társaira, vagy a Tom és Jerryre. Ezekben a rajzfilmekben nyilvánvaló az erőszak (palacsintasütővel, üllővel dobálják, vagy késsel, baltával, láncfűrésszel darabolják fel egymást). Hogy ezek miért nem okoztak közfelháborodást? Valószínűleg, mert a főszereplők általában állatok, nincs bennük vér, és nem hal meg senki. Emiatt nem is veszik komolyan őket.

Amikre viszont már felfigyeltek a cenzúrázó szervek, az a ma már klasszikussá vált Simpson család, (amit a nyolcvanas években be is tiltottak Magyarországon), a (kissé már divatjamúlt) Beavis és Butthead, a South Park és a legújabb, a legkülönfélébb gusztustalanságokat felsorakoztató Family Guy. 

Gondolom, egyik sorozatot sem kell bemutatni.

De mondta, vagy írta már ezekre valaki, hogy mese? Pedig szinte minden megvan bennük, ami megfelel a mese definíciójának: kitalált történet, csodás elemek...

Most pedig nézzünk körül a távol-keleten is, a Magyarországon többség által még ismeretlen (vagy ismeretlenül utált) "anime" szülőföldjén.

Először is mindjárt az elején szeretném felvilágosítani a kedves olvasót, hogy bár nálunk az anime szó kizárólag a japán rajzfilmet jelenti, Japánban minden animációt ezzel a szóval jelölnek. (Igen, még a japánok által nagyon kedvelt magyar rajzfilmeket is!)

Japánban nagy hagyománya van a képregény (manga) rajzolásnak - léteznek az i.sz. 1200-ból fennmaradt japán képregények!-, s általában ezekből születnek a rajzfilmek.

Bár az anime első nagy hulláma ugyanakkor kezdődött, mint nálunk (az 1960-as években), mégis, a japánok sokkal szabadabbak és merészebbek is voltak ilyen téren. Ott nem ütköztek a művészek politikai gátakba, vagy a közönség értetlenkedésébe (mint nálunk sok tehetséges magyar rajzfilmkészítő- akik aztán el is hagyták Magyarországot, s külföldön nagy karriert futottak be), s így egy egyedi, jellegzetes, sokrétű rajzfilmkultúra fejlődhetett ki, amely minden korosztály számára képes szórakozást nyújtani. Ezt még az is könnyítette, hogy a japánok általában sokkal játékosabbak, nyitottabbak, és sokkal inkább vevők a humorra, mint a világ bármely más népe.

A japán rajzfilmek nem túl szerencsésen "mutatkoztak be" a magyar közönségnek. Mondhatni, rossz időben, amikor az itteni emberek még nem voltak felkészülve rá.

A kilencvenes évek közepe táján mutatták be az első animét, amelyre az emberek felfigyeltek, a Dragon Ball című sorozatot. Sajnos aki ezt kiválasztotta, valószínűleg nem volt tisztában azzal, hogy ez a rajzfilm nem gyerekek számára készült. A sorozat (mivel túl sok erőszak és vér látható benne) nemsoká lekerült a műsorról, és egy másik végletbe csapott át a dolog: ezek után sokáig, mint anime, csak a Pokémon című, kifejezetten kicsi gyerekeknek szóló sorozat futott Magyarországon. (Szerk: sajnálatos módon egy másik anime is a Dragobn Ball sorsára jutott a közelmúltban, a -szintén nem gyerekeknek való, DE gyerekműsorban sugárzott- Inu Yasha.)

Mindennek az eredménye az lett, hogy a magyarok többsége elfordult a japán animációktól, anélkül, hogy ismernék azt. Ha szóba kerül, a "nem-tudom-és-nem-is-érdekel" hozzáállással reagálnak, miközben csak annyi fogalmuk van róla, hogy "nagyszemű figurák agyonverik egymást, vagy giccses, idegesítő kis állatok nyüzsögnek benne".

Szerencsére a fiatalabb (és nyitottabb) korosztály egy része már túllépett ezen a hozzáálláson, elfogadják, hogy megvannak a megfelelő korosztálynak szóló animék, és aszerint ítéli meg őket.

***

Befejezésül még annyit, hogy remélem, már nem kell sok idő hozzá, s a magyar közönség megtanulja, és elfogadja azt, hogy az animációt mint kulturális jelenséget, és a filmtörténet (jelentős) részét tartsa számon, valamint, hogy az animáció nem a mese szinonímája.